Míg tavaly a vadmacska, 2023-ban a vakond nyerte el a címet.
2025-ben a magyar szöcskeegeret választotta az év emlősének a Vadonleső Program. Mint írják a közleményükben, a magyar szöcskeegér (Sicista trizona) létezéséről az ezredforduló előtt még mit sem tudtunk. Kis túlzással, annyi bizonyos volt, hogy élt Magyarországon egy különleges kisemlős, amely bár nevében egér, de csak nagyon távoli rokonságot ápol a közönséges egerekkel. Viselkedésében és életmódjában is egészen egyedi, például az egerektől eltérően valódi téli álmot alszik, évente csak egyszer szaporodik és táplálékának jelentős részét képezik a rovarok. Ráadásul nagyon szelíd, kézben tartva nem harap, nem próbál elmenekülni.
A rejtőzködésnek végül 2006-ban lett vége, amikor magyar kutatók a Borsodi-Mezőségben több éves próbálkozás után végre befogtak egy élő példányt. A szenzációk sora azonban a megtalálással nem ért véget, sőt! A következő évtized kitartó kutatásai, genetikai és morfológiai vizsgálatai ugyanis azt igazolták, hogy a nálunk élő szöcskeegér nem azonos a keleti sztyeppéken elterjedt más rokon fajokkal, hanem teljesen különálló faj. Ezzel nemcsak a tudományos, hanem a magyar neve is megváltozott, így már nem a csíkos szöcskeegér, hanem a sokkal találóbb magyar szöcskeegér névre hallgat. A fajnak jelenleg mindössze két aprócska állományát ismerjük a világon, egyik a már említett Borsodi-Mezőségben él, a másik egy Kolozsvár melletti élőhelyen. Ráadásul a két állomány alfaji szinten eltér egymástól, ezért külön nevet is kaptak: az Erdélyi-medencében az erdélyi szöcskeegér honos.
A Grassland-HU LIFE integrált projektben is kiemelt fajként szereplő szöcskeegér tehát igazi nemzeti kincsünk, a hungarikumok közé kívánkozik. Óriási ezért a felelősség, ami a magyar kutatók és természetvédelmi szakemberek vállát nyomja: ha nem tudják megőrizni a magyar szöcskeegeret, illetve a hozzá hasonló, csak nálunk megtalálható világritkaságokat (jó néhány ilyen faj vagy alfaj van a Kárpát-medencében), akkor senki más! Meg kell ismerniük e fajok környezeti igényeit, azonosítaniuk kell a veszélyeztető tényezőket, ki kell dolgozniuk a fennmaradásukat szolgáló megőrzési terveket, és természetesen végre is kell tudniuk ezeket hajtani. Ráadásul mindezt versenyt futva az idővel, hiszen ezen rendkívül ritka és értékes fajok közül nem egy már a kipusztulás szélére sodródott. Összehangolt munkára van szükség, amiben kutatók, gyakorlati természetvédelmi szakemberek, valamint az élőhelyen gazdálkodók dolgoznak együtt, egy nemes cél érdekében.
