Mi a közös a vízibickliben és a béna strandpapucsban?
A vízibicikli, ez a hattyúvá operált pedálos csoda, még mindig ott áll a legtöbb strandon – félig a vízben, félig már a múltban. Néha zöld, néha napfény sütötte fehér, de mindig egy kicsit kopott, mindig egy kicsit túl meleg a lábnak, és mindig túl messze sodor, mire észreveszed, hogy nem hoztál vizet. De mégis: ez a balatoni nyaralás egyik utolsó közös élménye. Mert miközben a napernyők alatt már e-bookot olvasunk és elektromos rollerral érkezünk a partra, a vízibicikli nem újult meg, nem lett appal foglalható, nem került ki a divatból. Egyszerűen csak van. Mint a kempingasztal vagy az egész napos pancsolás.
A strand, ha jól csinálják, nem csak egy vízparti színpad, hanem egy társadalmi kabaré. Itt keveredik a háromgyerekes apuka, aki elfelejtett törölközőt hozni, a szingli pesti srác, aki egész nap pörgeti a telefont árnyékban, és a nyugdíjas néni, aki hajnalban már leterítette a pokrócát a „szokott helyére”. Mert ilyen a balatoni strand: nem luxus, hanem össznépi kiegyezés. Ahol a gyerekek visítanak a bokáig érő vízben, a felnőttek visítanak a büfés árak láttán, és a felfújható flamingó csak azért nem repül el, mert be van kötve a kerítéshez.
És lehet, hogy épülnek már a napelemes mólók és napozóplatformok, de a legtöbben még mindig a nádas melletti félárnyékos padra vágynak. Mert ott még lehet újságpapírról enni, és két nap alatt megismerni a padtársak teljes életét. Ez az a világ, amit nem tud kisajátítani semmilyen állami program, semmilyen gasztroforradalom.
