A hekk, amit sosem fogtak ki a Balatonból. És mégis ez a legbalatonibb étel, kovászos uborkával és kenyérrel.
Van egy hal, amit soha nem úsztatott a Balaton, mégis úgy ragadt hozzá a tóparti életérzéshez, mint a naptej a gyerekkézhez. A hekk – hivatalos nevén európai tőkehal vagy Merluccius merluccius – valójában tengeri hal, és több ezer kilométerről, fagyasztott állapotban érkezik a magyar strandbüfékbe. Mégis: ha nyár, akkor hekk. Ha strand, akkor sült hekk. A hetvenes években kezdődött a románc, amikor a hazai halellátás döccenői miatt az állami importcégek, mint a Halért és a Terimpex, elkezdték a tengeri hekket behozni – főként jugoszláv közvetítéssel. Könnyen elkészíthető volt, fehér húsú, kevés szálkás, és bírta a fagyasztót. A büfésnek álom, a strandolónak mennyország.
Ahogy a hekk sülni kezdett a nyaralások háttérzajában, szép lassan hozzánőtt a balatoni életérzéshez. Nem számított, hogy nem hazai hal: a ropogós bunda, az orrot facsaró olajszag, meg az, ahogy műanyag tányérról esszük, papírszalvétával az öltözőfülke előtt – ez mind része lett a kollektív nosztalgiának. A hekk nem csupán étel: emlék.
A retró strandhangulat ehető darabja.
Talán nem is szeretnénk ennyire, ha túl elegáns lenne, vagy ha valóban balatoni lenne – de így, hogy kicsit hamis, még inkább a miénk lett.
És persze ne felejtsük el a két kötelező kísérőt: a kovászos uborkát és a fehér kenyeret. Egy rendes balatoni hekkezés uborka nélkül olyan, mint a pancsolás vízibicikli nélkül – lehet, de nem érdemes. A kovászos uborka savanyúsága tökéletesen ellensúlyozza a forró olajban sült hal zsírosságát, a kenyér meg – nos, az kenőpadként szolgál mindenhez, ami a tányéron marad.