Bár a Balatonban sosem élt hekk, a ropogósra sült halszelet évtizedek óta elválaszthatatlan része a tóparti nyaraknak.
A hekk eredetileg tengeri hal, amely főként az Atlanti-óceán déli részéről, Argentína és Namíbia vizeiből érkezik Európába. A Balatonon az 1960-as és 1970-es években kezdett igazán elterjedni, amikor a növekvő tömegturizmus miatt olyan halra volt szükség, amely olcsó, könnyen szállítható, kevés szálkát tartalmaz, és nagy mennyiségben is rendelkezésre áll. A korábban népszerűbb fogas vagy süllő jóval drágábbnak számított, így a fagyasztva importált hekk fokozatosan átvette a főszerepet a strandbüfék kínálatában. Mire beköszöntöttek a nyolcvanas évek, a hekk már annyira összeforrt a balatoni nyaralással, hogy sokak számára a lángos mellett a tópart másik ikonikus étele lett.
A „balatoni hekk” titka valójában nem magában a halban, hanem az elkészítésben rejlik. A jól felengedett, alaposan leszárított halszeleteket közvetlenül sütés előtt sózzák, majd vékony réteg lisztbe forgatják, és bő, forró – nagyjából 170–180 Celsius-fokos – olajban sütik ropogós aranybarnára. A kívül roppanós, belül szaftos végeredményhez az is hozzátartozik, hogy a halat sütés után rövid ideig lecsepegtetik, majd friss kenyérrel, kovászos uborkával, ecetes paprikával és egy szelet citrommal kínálják. Bár a hekk nem balatoni halfaj, a tóparti büféknek köszönhetően mára olyan erős hagyománnyá vált, hogy a „balatoni hekk” kifejezés szinte önálló fogalommá nőtte ki magát a magyar gasztronómiában.
