Porga Gyula veszprémi polgármester szerint ez egy kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Sok vállalkozás működik itt, és ha az önkormányzat csak olyanokkal kötne szerződést, vagy vásárolna szolgáltatást, akiket nem ismer, megállna az élet.
Első hallásra akár logikusnak is tűnhet. Csakhogy van ezzel egy apró probléma. Senki nem kérte, hogy a városháza ismeretlen emberekkel üzleteljen. Senki nem állította, hogy egy polgármesternek nem lehetnek vállalkozó ismerősei. És senki nem gondolja komolyan, hogy egy város működését meg kellene bénítani azért, mert az emberek ismerik egymást.
A kérdés egészen más volt. Az, hogy a városi ingatlanügyletekben érintett szereplők közötti személyes és üzleti kapcsolatok befolyásolhatták-e a döntéseket. Erre pedig az, hogy „különben leállna a város”, nem válasz. Ez mellébeszélés. És ami ennél is érdekesebb: a történelemből meglehetősen jól ismerjük ezt a gondolkodásmódot.
A szicíliai maffia, a nápolyi Camorra vagy az amerikai politikai klientúrarendszerek története nem pusztán bűnözőkről és törvénysértésekről szól. Hanem arról is, hogyan válhatnak a személyes kapcsolatok, a kölcsönös szívességek és a lojalitás a gazdasági és politikai hatalom eszközeivé. Ezekben a rendszerekben az ismeretség nem feltétlenül akadály volt. Sokszor éppen az jelentette a működés alapját.
Persze ebből nem következik, hogy Veszprémben maffia működne. Ilyet állítani bizonyíték nélkül felelőtlenség lenne. De egy történelmi tanulságot azért érdemes lenne megjegyezni. Attól, hogy egy kapcsolatrendszer működőképessé tesz valamit, még nem biztos, hogy az a rendszer tisztességes is. A történelem tele van olyan hatalmi hálózatokkal, amelyek kiválóan működtek. Legalábbis azok számára, akik belül voltak. A többiek számára már kevésbé. Ilyen volt a NER is, ahol a körön belülieket nem hagyták az út szélén, sőt, busásan megjutalmazták a lojalitást, amiből a helyi kiskirályok vendéglátó egységeket, ingatlanokat, egészségügyi szolgáltatókat, hoteleket halmoztak fel, s mindent mi „szem-szájnak ingere.”
Pontosan az ilyenek ellensúlyozására találták ki a modern demokráciákban a nyilvános pályázatokat, az összeférhetetlenségi szabályokat, az átlátható döntéshozatalt és a független ellenőrzést. Nem azért, mert tilos ismerni egymást. Hanem azért, hogy az ismeretség ne jelentsen versenyelőnyt.
Porga Gyula érvelése valójában egy olyan kérdésre válaszol, amelyet senki nem tett fel. Nem az a kérdés, hogy megállna-e az élet, ha a városvezetés nem szerződhetne az ismerőseivel. A kérdés az, hogy milyen garanciák biztosítják, hogy az ismerősök ugyanazokkal a feltételekkel jutnak lehetőséghez, mint azok, akiket a városvezetés nem ismer. Mert a kettő között óriási különbség van. Egy önkormányzat természetesen köthet szerződést olyan vállalkozóval, akit a polgármester személyesen ismer. De attól még ugyanúgy meg kell tudni válaszolni néhány egyszerű kérdést. Ki döntött? Milyen feltételekkel? Kik pályázhattak? Ki tudott előre a lehetőségről? Volt-e összeférhetetlenség? És ki ellenőrizte, hogy a város érdekei érvényesültek? Ezek nem politikai támadások. Ezek a közvagyonnal való gazdálkodás legalapvetőbb kérdései.
És van itt még valami. A polgármester szerint megállna az élet, ha csak ismeretlenekkel lehetne szerződni. De vajon mi történik azokkal, akiket nem ismernek? Azokkal a veszprémi vállalkozókkal, akik nem részei a városvezetés kapcsolatrendszerének? Akik nem járnak ugyanazokra a rendezvényekre? Akiknek nincsenek politikai ismerőseik? Ők is ugyanolyan eséllyel jutnak információhoz és üzleti lehetőséghez? Ha igen, azt könnyű lenne átlátható eljárásokkal bemutatni. Ha pedig nem tudjuk, akkor éppen ezért kell vizsgálni. A szervezett bűnözés és a politikai klientúrarendszerek története ugyanis nem arra tanít, hogy minden személyes kapcsolat gyanús. Azt tanulhatjuk meg, hogy a személyes bizalomra épülő rendszerekben különösen fontos a független ellenőrzés. Egy polgármesternek ezért nem azzal kell megnyugtatnia a közvéleményt, hogy mindenki ismer mindenkit, hanem azzal, hogy senkinek sem jár előny pusztán azért, mert ismer valakit.
Mert a város nem a polgármesteré. Nem az alpolgármesteré. Nem a városháza körül mozgó vállalkozóké. A város a veszprémieké. Azoké is, akik senkit nem ismernek a városházán.
És végül egy gondolat, polgármester úr. Nem attól állna meg az élet Veszprémben, ha a városvezetésnek minden szerződésnél bizonyítania kellene a döntések tisztaságát. Attól működne jobban. Mert a tisztességes gazdálkodásnak nem akadálya az átláthatóság, hanem feltétele. És ha egy rendszer csak úgy tud működni, hogy a személyes kapcsolatok szerepét nem lehet érdemben megvizsgálni, akkor a rendszerrel van a baj, és nem az ellenőrzéssel.
Vendégszerző: Kész Zoltán, Veszprém korábbi parlamenti képviselője
|
A vendégcikkekben megjelenő gondolatok, vélemények és állítások minden esetben a szerzők saját álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg a szerkesztőség véleményével |
