Amikor a rendszer haszonélvezője hirtelen áldozatnak áll.
Balásy Gyula most könnyekkel próbálja újraíratni a saját történetét, de ez a történet nem most kezdődött, és nem is ott ér véget, ahol ő szeretné. Az a vállalkozó, aki két évtized alatt az állami kommunikáció gyakorlatilag egyeduralkodójává vált, most hirtelen közérdekre hivatkozva „felajánlja” a birodalmát. Ez nem nagylelkűség, hanem pozíciókeresés. Nem erkölcsi felismerés, hanem hideg politikai számítás: hogyan lehet a lehető legkisebb veszteséggel átmenteni valamit abból, ami egy politikai rendszer kegyéből épült fel.
Mert ne legyen félreértés: Balásy nem egyszerű piaci szereplő volt, aki ügyesen lavírozott a lehetőségek között. Ő volt az a kulcsfigura, aki éveken át kiszolgálta és működtette az állami propagandaipart. Azokat a kampányokat, amelyek nemcsak informáltak, hanem manipuláltak; nemcsak üzentek, hanem uszítottak; nemcsak tájékoztattak, hanem mérgezték a közbeszédet. A „kék plakátok” és a mögöttük álló milliárdok nem maguktól kerültek oda – valakik legyártották, levezényelték és hasznot húztak belőlük. Balásy ebben nem statiszta volt, hanem rendező.
Most pedig, amikor a politikai széljárás megváltozott, hirtelen megjelenik a könnyező vállalkozó, aki „nem akar elmenni az országból”, és aggódik az alkalmazottaiért. Ez a narratíva gondosan felépített: az emberi oldal hangsúlyozása, a felelősség elmosása, a rendszerből való részvétel relativizálása. Csakhogy az alkalmazottak mögé bújva nem lehet eltakarni azt a tényt, hogy ez a cégbirodalom közpénzből, politikai kivételezettséggel és torzított piaci viszonyok között nőtt ekkorára. És most, amikor a kivételezett helyzet megszűnni látszik, hirtelen „közérdekű felajánlássá” válik mindaz, ami addig magánvagyonként funkcionált.
Balásy Gyula cégeit és vagyonának egy részét is az államnak adja
Balásy Gyula menekülni akar a következmények elől. Az államnak felajánlott cégek nem megváltást jelentenek, hanem alkuajánlatot: egy kísérletet arra, hogy a múlt bűnei helyett egy „hasznos” jövőképet lehessen felmutatni. De a kérdés nem az, hogy ki működteti tovább ezt a rendszert, hanem az, hogy ki vállalja a felelősséget azért, ami eddig történt. A könnyek nem elszámoltatás, a felajánlás nem feloldozás. Ez legfeljebb egy újabb kommunikációs kampány – csak most épp saját magáról.
